A minap egy gyönyörű, felejthetetlen élményekben és pazar sikerekben gazdag pályafutás a végéhez ért. Jan de Rooy a ralikrossz és a tereprali máig legnagyobb holland legendája még egyszer utoljára a pályára gördült egyik legkedvesebb versenyhelyszínén, a valkenswaardi Eurocircuiten, egyik legkedvesebb versenygépében, egyik korábbi Dakaros kamionjában, a DAF Turbo Twin X1-ben.

Kerek negyven év fék nélküli versenyzés, négy évtized az autósportban. Nem csoda, ha nehéz volt a búcsú, és a holland legenda az előzetesen tervezett egy bemutató körre végül ráhúzott még egy amolyan extrát – csak nem akaródzott abbahagyni, húzta is a pillanatot de Rooy, ameddig csak húzhatta, de hát egyszer csak meg kellett állnia…

„Tudom, hogy utólag fájni fog ez a búcsú, de itt az ideje, hogy abbahagyjam. Szép volt, jó volt, de most már jöjjenek a fiatalok! Úgy látom, én itt már sosem lehetek a legfiatalabb!”- próbálta egy kis tréfával elütni a helyzet komolyságát, illetve a búcsú nehézségét a 66 éves versenyző – pontosabban az interjú végére érve már csak ex-versenyző.

„Örülök, hogy itt, az Eurocircuiten fejezhetem be pályafutásomat, mivel annak idején gyakorlatilag itt is kezdtem el versenyezni, és rengeteg szép emlékem kötődik ehhez a pályához”- vett érzelmes búcsút a számára oly kedves helyszíntől is de Rooy, akit amellett a megtiszteltetés mellett, hogy több ezer lelkes szurkoló éljenzésétől övezve vonulhatott ki az autósportok világából, még egy Életmű Díjat is kapott lenyűgöző pályafutása elismeréseként.

Mert ez bizony valóban férfimunka volt! Rögtön második ralikrosszos évében, 1970-ben megnyerte a nemzetközi holland bajnokságot, amit a soron következő két évben további két holland bajnoki címmel fejelt meg. 1971-ben ráadásul a bajnokság mind a hat futamát megnyerte, és így száz százalékos mérleggel nyerte meg hazája bajnokságát az azóta legendássá lett DAF 555 Coupéjával, művésznevén, „A Púp”-pal.

Tudniillik, Jan de Rooy mindig is egy nagydarab, jól megtermett ember volt, és bármilyen megmosolyogtatóan is hat, egyszerűen nem fért el a feje saját versenyautójában, ezért a pilótaülés fölött kivágta annak tetejét, amit aztán kidomborítva tett vissza. Az autó kívülről így leginkább egy púpos tevére emlékeztetett, ezért kapta a szurkolóktól „A Púp” becenevet. Így történt, hogy Jan és bátyja, Harry 1972-ben már a Camel-DAF Racing Team (azaz a Teve-DAF csapat) színeiben indultak a holland bajnoki futamokon, és szerezte meg Jan zsinórban harmadik bajnoki címét.

1973-ban rendezték az első nem hivatalos ralikrossz Európa-bajnoki sorozatot, melynek futamairól természetesen a lelkes Jan de Rooy sem hiányozhatott. Mi több, ő nyerte a sportág első Eb-szezonjának Lydden Hill-i záró futamát, összesítésben pedig az előkelő negyedik helyen zárta a bajnokságot. 1974-ben aztán első hazai Eb-futamgyőzelmét is megszerezte Valkenswaardban, és összesítésben ezúttal az ötödik helyen végzett.

Ezt követően három év kihagyás következett de Rooy pályafutásában, majd 1978-ban egy sikermentes visszatérés egy Toyota Corollával az Eb-mezőnyben, 1979 viszont újra meghozta számára a sikereket. Ebben az évben egy a legendás Martin Schanche által épített Ford Escort RS1800s volánja mögött indult a holland bajnokság és az Eb futamain, Schanche csapattársaként. A csapaton belül szóbeli megállapodás is köttetett: de Rooy segíti Schanche-t az Eb-cím megszerzésében, a norvég meg cserébe a hollandot a holland bajnoki cím begyűjtésében.

A szóbeli megállapodást persze – ahogy az igazi vérbeli versenyzők esetében szinte elvárható – a verseny hevében többször felrúgta mindkét fél, ám a végeredmény mégis hibátlanra sikeredett. A holland bajnokságban Jan de Rooy lett az első és Schanche a második, míg az Európa-bajnokság végeredményében épp fordított volt a felállás: bajnok Schanche, második de Rooy. 1979 tehát „aranyéve” volt de Rooy-nak, aki nem elég, hogy megszerezte pályafutása negyedik holland bajnoki címét, de legsikeresebb Eb-szezonját is ekkor futotta, két futamgyőzelemmel (Valkenswaard és Buxtehude) és az összetettbeli második hellyel.   

Utolsó idényét a ralikrosszban 1982-ben futotta, amikor egy Audi quattróval az összetettbeli harmadik helyen zárta az Európa-bajnoki sorozatot, úgy, hogy előbb még Maasmechelenben megszerezte pályafutása utolsó Eb-futamgyőzelmét. 1983-ban átnyergelt a tereprali világába (vagy ha úgy jobban tetszik, áttevegelt a sivatagba), ahol legnagyobb sikerét 1987-ben érte el, amikor megnyerte a legendás Párizs-Dakart a kamionosok versenyében.

Még idén is sikeresen terelgette robosztus kamionját az afrikai homokdűnék között, olyannyira, hogy megnyerte – a Dél-Amerikába költöztetett Dakarral egy időben, Afrikában megrendezett – Africa Race nevű versenyt. Így büszkén állíthatja magáról, hogy 66 éves koráig űzte az ipart, mégis a csúcson hagyta abba.

Ő volt az utolsó aktív versenyző a ralikrossz azon „nagyöregjei” közül, akik már a nem hivatalos Európa-bajnokság legelső évében is a mezőnyt erősítették. Megérdemli, hogy a sportág hőskori legendájaként emlékezzünk rá, búcsúzzunk tőle.